Tökéletes terhesség után tökéletlen szülés
Amikor terhes voltam az ikrekkel, végig azt reméltem, hogy természetes módon megszülhetem őket. Ehhez minden feltétel teljesült, kivéve az, hogy mindketten fejvégűek legyenek; “B” baba nem fordult be. Ennek ellenére nem szerettem volna programozott császármetszést; ha nem születhetnek meg természetes módon, legalább azt hadd döntsék el, hogy mikor születnek meg. Ez persze extra kockázattal járt, és ezzel tisztában voltam.
Egyébként az egész terhességem papíron, orvosilag tökéletes volt; minden vizsgálatom jól sikerült, a babák megfelelően növekedtek, egy panaszom sem lehetett. És 37 hetesen még semmi jele nem volt annak, hogy az ikrek meg fognak születni… sőt, még aznap sem, amikor végül megszülettek.
A semmiből berobbantak – Világra jött Manu és Bongi
Ez a kép öt nappal az ikrek születése előtt készült, 37 hetes terhesen. Akkor még semmi jele nem volt annak, hogy nemsokára világra jönnek.
Április 20 pénteki nap volt, én otthon voltam egyedül, a férjem dolgozott. Délelőtt be kellett mennem CTG-re, ami egy óra békávézást jelentett egy irányba. Ezek mindig nagyon lefárasztottak, de kocsink nincs, és végülis kibírtam; busz, metró, földalatti, séta. A vizsgálaton minden rendben volt. Hétfőn protokoll szerint be kellett volna feküdnöm a kórházba, de nekem hétfő este programom volt, így megbeszéltük a keddet az orvosommal. Elküldött még egy másik ultrahangos vizsgálatra is, ott sem volt semmi jele annak, hogy nemsokára meg akarnának születni. Hazautaztam, és gondoltam pihenek egyet, este pedig jött volna két látogatóm is.
Hazaértem, kikészítettem kaját és beültem az egyetlen kényelmes fotelba sorozatot nézni. Fél óra múlva, azaz délután fél 4-kor elmentem mosdóba. Akkor éreztem először valami görcsszerűt. Nem foglalkoztam vele. Egy óra múlva még egyszer jött egy görcs, és valami folydogált (de csak egy kicsit). Nem tudtam, mi ez, de akkor már írtam a férjemnek, és sms-t a dokimnak, biztos ami biztos. Az orvos rögtön felhívott és azonnal berendelt a kórházba. Dehát most jövök onnan!!!
Szerencsére az apósom rögtön kocsiba tudott ülni és elindultunk a péntek délutáni dugóban a kórház felé.
Nagyon gyorsan történtek az események. Ahhoz képest, hogy fél négykor volt az első görcsöm, fél ötkor a második, ötkor már hatalmas fájdalmakkal ültem kocsiba (ami később kiderült, hogy rendes vajúdás volt), és fél hatkor értünk be a kórházba. Akkor már alig bírtam járni a fájdalomtól.
A doki megvizsgált, és pár másodperc után sürgősen összehívta a személyzetet (akik pakoltak már hogy hétvége van és mennének haza), és azt mondta, semmire nincs idő, azonnal jön a műtét! Mint kiderült, már tolófájásaim voltak, és félő volt, hogy “A” baba bekerül a szülőcsatornába, és onnantól meg kell szülni, viszont akkor altatásos műtéttel jött volna világra a másik.
Szóval jöttek a császár előtti kötelező lépések, papírok, vetkőzés, végtelen mennyiségű gyógyszer, szurik, nemtommik beadása. Fél hatkor értem a kórházba, és 18.19-kor már meg is született mindkét gyerek! Alig bírtam lemondani az esti látogatásokat!!! hahaha.
Traumatikus műtét és két egészéges kisbaba
Első találkozás az ikreimmel, Manuval és Bongival <3
A műtét maga egy rémálom volt számomra. Nem hatott rendesen az érzéstelenítés, az orvosokon azt éreztem, hogy aggódnak, izgulnak, kapkodnak. Utólag bevallotta az orvosom, hogy nem is volt idő beadni nekem mindent, amit be szoktak. A babák egészsége volt (érthető módon) a legfontosabb. Én halálosan féltem, remegtem, ezért többen is lefogtak hogy be tudják adni nekem a szükséges szurikat. Amit sosem fogok elfelejteni, az az, hogy éreztem a vágást. Felordítottam, még a férjem is beleremegett, aki kívülről szemlélte a dolgokat egy ablakon keresztül. Annyira szenvedtem a műtét közben, hogy amikor már mindkét gyerek kinn volt, “kiütöttek” az összevarrás alatt, és ilyen jót azóta sem aludtam, mint abban a hatvan percben.
A legeslegfontosabb nyilván, hogy született két fejlett, normál súlyú újszülött fiam; 2970 és 2610 grammal, akikkel minden a legnagyobb rendben volt. 38 hetes terhesen szültem. Szürreális volt hallani a babákat felsírni, egész végig hihetetlen volt, hogy van bennem két kisbaba.
Viszont velem nagyon nem lehettek rendben a dolgok, mert egyrészt kábé egy órával később láthattam csak a babáimat, másrészt két óra együtt töltött idő helyett egy óra után elvitték őket. A fejem leírhatatlanul fájt, úgy mint még soha, hiába adták nekem sorra a tablettákat meg a nemtommégmit. Minden bajom volt tényleg, pedig nekem ritkán van problémám és viszonylag jól bírom a fájdalmat (élsportoló voltam).
Az első babákkal töltött időszak egyszerre volt örömteli és fájdalmas
Összességében egy traumatikus, szörnyű élmény volt a császármetszés, és a hasam még tíz hónappal később is fáj. A dokim munkájával viszont tökéletesen elégedett vagyok.
Én is, és az orvosom is nagyon sajnáltuk, hogy nem szülhettem meg természetesen a babákat; minden adott volt, ráadásul mint kiderült, nagyon gyorsan megszültem volna őket. Két órát sem vajúdtam és már tolófájdalmak jöttek. Mégsem akartam kockáztatni, mert akármekkora fájdalom ért is engem akkor, sokkal jobb, hogy most van két életerős gyerekem.
Műtét utáni fájdalmak, első babákkal töltött órák, napok
A műtétet követő együtt töltött idő után betoltak engem egy szobába, a férjem még elszaladt nekem vízért, majd hazament, és egyedül maradtam, babák nélkül. “Aludjon egyet utoljára, anyuka, mert utána már nem fog tudni”. Az első kórházi éjszakám deréktól lefele érzéketlenül, felül fájdalmakkal telve telt. A dráma, a fájdalmak, a tudat hogy kétgyerekes anyuka lettem hirtelen… hát nem sokat aludtam.
Az első közös családi szelfie 🙂
Ötkor keltettek, hogy keljek ki egyedül az ágyból. Azt a fájdalmat nem kívánom senkinek. De csinálni kellett, mert egy fájdalmas cicamosdás és pisilés után hozták is nekem a babákat. “Anyuka, itt vannak a babái, sok sikert”. És életem legnagyobb fájdalmai közepette életem legnagyobb kihívása és boldogsága volt előttem, két kisbaba, Manu és Bongi. Mondanom sem kell, rettentő nehéz volt… ott töltöttük a hétvégét, körülöttem minden szobatárs természetes úton szült és tudtak jönni-menni, babázni. Én meg feküdni sem bírtam, szenvedtem, és két babát kellett ellátni. A csecsemősök tanítottak szoptatni, ez nagy segítség volt.
Hiába mondják, hogy majd napról napra javul a helyzet, és szép lassan megszűnnek a fájdalmak a műtét után, ezek rettentően kemény és reménytelennek tűnő percek. A saját szenvedésem önmagában bőven elég lett volna, de közben ott van két újszülött, akiket el kell látni, mert tőlem függ az életük.
Ikreket ellátni császár után hardcore kezdet.
És most, tíz hónap távlatából mondom, hogy később sem lesz sokkal könnyebb…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: