Amikor terhes voltam az ikrekkel, rengeteg tervem volt a jövővel kapcsolatban; hogy majd írok blogot mindenféle ikres témában, ugyanis nagyon kevés anyagot találtam róla. Gondoltam, hogy majd én írok erről a jövő ikres anyukáinak (vagy bárkinek, akit ez érdekel). Aztán beindult a buli, megszületett Manu és Bongi. Teltek, múltak a napok, percek, hetek, és most, majdnem egy év távlatából kezdem megérteni, hogy miért is íródik ilyen kevés anyag ebben a témában. Ráadásul az a kevés cikk, könyv, bejegyzés, amit találtam, úgy állította be az első évet ikrekkel, hogy majd úgyis “alszanak a gyerekek délután három órát, én meg addig én főzök, takarítok, de még a lábkörmeim festésére is jut idő”.
Nálam egyáltalán nem így alakultak a dolgok. Fél év után beláttuk, hogy takarítónő nélkül elsüllyedünk a koszban, a lábkörmeimet egyszer nagy nehezen befestettem októberben, és még márciusban sem tudtam lemosni róla a festéket (és nem azért, mert igénytelen vagyok), főzni pedig nyolc hónap után tudtam már úgy elkezdeni, hogy be mertem vállalni egy fél órás receptet.
Az én gyerekeim nem alszanak délután három órát. Az én gyerekeim hajnali ötkor kelnek. Napközben pedig leginkább fél órákat alszanak, és a legtöbb, amit ki tudtam belőlük csikarni, az az, hogy majdnem egy évesen egy órákat alszanak.
Mostmár kezdem érteni, hogy miért van annyira idealizálva az ikres élet első éve a blogokban, könyvekben: azért, mert aki ezeket megírta, neki tényleg ilyen gyerekei voltak, és ezért volt ideje ezt megírni! Tehát, akinek nem ilyen az élete, annak nincs ideje leírni, ezért senki sem fog tudni róla!! Így viszont az ikerterhes kismamák hamis képet kapnak arról, ami rájuk vár. Én csalódásként éltem meg, amikor nem tudtam elérni, hogy nekem is ilyen idealizált legyen az életem az ikreimmel. Nehéz volt megemészteni, hogy nekem nem megy mellettük a takarítás, a főzés, örülök, ha túlélünk napról napra. Nem hogy még blogírásra is jusson időm… Úgy éreztem, sikertelen vagyok.
Itt az idő, hogy elfogadjam, hogy az én esetemben (és valószínűleg még sok-sok más esetben is), ez így nem “könnyebb, mintha csak egy baba született volna”, mert lehet, hogy az ikrek tök jól “eljátszanak egymással”, ezért nekem “semmi dolgom nincs” velük, de bőven elég, ha mindkettő szuperül átalussza az éjszakát, csak éppen az egyik fél 4-kor sír fel, a másik meg fél 5-kor, és máris kialvatlanul ébredek reggel.
A kialvatlanság nagy kínzás, főleg, ha sokáig elhúzódik. Az elején még belefér, sokan alig alszanak “az első három hónapban”, “az első félévben”, de ritkán hallom azt, hogy ez egy egész évig is tartott volna. Vagy tovább, merthogy az én babáimon látszik, hogy esze águkban sincs változtatni azon a szokásukon, hogy néha még éjfélkor is felsírnak, utána meg ötkor kelnek (talán az időátállítás segít majd, most éppen ebben reménykedem). Egy tervezett külön posztban szívesen leírom egyszer (a remény hal meg utoljára), hogy nálunk az alvás hogyan alakult, milyen módszereket vetettem be, de a lényeg, hogy egy év alatt sem alakult ki egy számomra elviselhető alvásrend. Pedig egyébként nem annyira rossz a helyzet, de mégsem vagyok közel sem kipihent.
Visszatérve az eredeti gondolatomhoz: nap mint nap eszembe jut rengeteg téma, amit nagyon szívesen leírnék, megosztanék más, leendő vagy már ikres anyukákkal. De egyszerűen nincs időm. Nekem abban a híres-hírhedt alvásidőben arra van időm, hogy lefőzzek egy kávét, elkezdjek valamit intézni, pl. Tesco házhozszállítást rendelni, de a kávémnak a felét ittam meg, a rendelésnek meg a 80%-áig jutottam el, és már fel is sírt valamelyik. (Pedig gyors vagyok, ez nálam már rutin). És mivel folyamatosan az jutott eszembe, hogy mások bezzeg mennyi mindent elintéznek alvásidőben, frusztráltságot éreztem minden egyes napon, amikor felébredt valamelyik gyerek fél óra alvás után. Mostmár azt is tudom, hogy nem szabad másokhoz hasonlítgatni magunkat. Az nagyon veszélyes.
Egyébként én sok segítséget kapok, és így tudtam eddig túlélni. Mostmár hetente kétszer futok, ilyenkor anyukám unokázik. Írhatnám a blogomat helyette, de akkor arról írhatnék, hogy mennyire elhíztam, mert nincs időm sportolni; helyette inkább futok. A gyerekeknek egy fitt és egészséges anyuka kell, nem egy elhízott blogger.
Manu és Bongi születése óta minden részlet le van írva, adatszerűen, nyersen, arra várva, hogy tematikusan feldolgozzam. Aztán egyik nap pont futás közben jutott eszembe, hogy már eltelt majdnem egy év, és még csak a születéstörténetet tudtam megírni (meg a terhességet), és hogy ez mennyire durva, mert más ennyi idő alatt már megírt egy könyvet is. Én meg mit értem el ennyi idő alatt? Mit rontottam el? Miért hittem azt, hogy ez könnyebb lesz?
Rájöttem, hogy a sok gondolatom közül ez a legfontosabb, ami most megfogalmazódott bennem: te megtehetsz bármit azért, hogy gördülékeny legyen az életetek. De minden baba más, és egyáltalán nem biztos, hogy neked is három órákat fognak aludni te meg majd mindent elintézel nyugiban.
Az ikrekkel nem tudtam mászkálni úgy, mint más egy babával; a legtöbb időmet otthon töltöttem, etettem, pelusoztam és altattam. És vártam azt a bizonyos időszakot, amikor már “nagyokat fognak aludni napközben a gyerekek”, én meg írhatom a blogomat egy kávé mellett. Mostmár tudom, és teljes erőmmel azon vagyok, hogy elfogadjam, hogy nálam ez nem fog bekövetkezni. Az én gyerekeim nem nagy alvók, és én akkor is ugyanúgy szeretem őket.
Őszintén kívánom mindenkinek, hogy olyan ikres első éve legyen, amilyet idealizálva sokan bemutatnak! De tudjatok róla, hogy nem mindenkinek lesz ilyen. Te bármit tehetsz érte, nem a te hibád, ha nem sikerül.
Nálatok hogy alakult az első év? Ti melyik csoportba tartoztok?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: