Úristen, ikreim lesznek! Mit fogok kezdeni velük, ha megszületnek? Hogyan néz majd ki egy napunk? Miből áll majd az életem? Mire számítsak?
Ilyen gondolatok gyötörtek a terhességem végefelé, és hiába kerestem online, nem találtam pontos választ a kérdéseimre. Ezért úgy döntöttem, leírom, nálunk hogyan történt, hátha másnak hasznosnak bizonyul a mi történetünk.
Kórházi hétvége
2018 április huszadikán, péntek este született meg Bongi és Manu (erről külön írtam szüléstörténetet is a blogon). A hétvégét a kórházban töltöttük, ami egyébként pont szombati munkanapra esett. A férjem mégis ott lógott nálunk amennyit csak tudott, még látogatási időn kívül is besurrant a fiaihoz.
Az ikrek készen állnak rá, hogy hazamenjenek
Protokoll szerint kedd reggel mehettünk volna haza, de mindenféle véletlenek folytán sikerült megszereznem minden papírt már hétfő reggel. Ez azért fontos infó, mert a férjem még bement dolgozni hétfőn, abban a tudatban, hogy lesz ideje a lakásban mindent előkészíteni, kocsit szerezni, és persze kiélvezni az utolsó szabad napját és aludni egyet.
Ehhez képest hétfő délelőtt felhívtam, hogy igazából mi már mehetünk haza. Izgultam, mit fog szólni, de annyira boldog lett, hogy azonnal otthagyta a munkahelyét, és rohant intézkedni.
Kicsit féltem, mi lesz otthon, a kórházban mégiscsak biztonságban voltunk, és nem voltam még annyira magabiztos sem a szoptatás terén, sem úgy összességében a babák ellátásában. Mozogni is alig bírtam a műtét után. De legmélyen tudtam, hogy nekünk otthon a helyünk.
Hazaérkezés
Büszke apuka viszi haza a kórházból a fiait
Mint minden más, a hazaérkezés sem úgy alakult, ahogyan elképzeltem. Úgy álmodtam meg, hogy a két újszülött kisbabával megérkezünk a frissen előkészített, tiszta otthonunkba, ott megmutatjuk nekik, hogy hol fognak lakni, majd a család nyugiban, harmóniában és örömtelien élvezi a meghitt pillanatokat. Helyette az történt, hogy a babák egész eddigi életükben a kórházi rend szerint éltek, amit már megszoktak, és gyakorlatilag sokkot kaptak, hogy egy idegen helyre kellett menniük. Végigsírták az első napunkat otthon. Teljesen reménytelennek tűnt a helyzet… és ez volt már a negyedik olyan nap, hogy három órát aludtam összesen. Azt is úgy, hogy első “szar anya” tettként kihasználtam a lehetőséget, hogy éjszaka három órára leadhattam a babákat a csecsemősöknek, és rohantam az ágyba aludni, mert percre pontosan három óra múlva hozták vissza őket nekem szoptatásra. Ez a három óra alvás jutott nekem a kórházban.
Szerencsére a mottóm, hogy ‘egyszer minden elmúlik’, itt is beigazolódott; napról napra jobb lett a helyzet, a harmadik otthon töltött éjszakán már hét órát tudtam aludni!
Hogy nézett ki az életünk a gyakorlatban?
Apucin nagyon jókat lehet szundítani
A férjem három hétig otthon maradt velünk. Kellett is ez az idő. A napunk úgy nézett ki, hogy én egész nap a “tej irodámban” ültem és szoptattam, fejtem; a férjem meg engem etetett. Szó szerint. Ezen kívül ő intézett mindent, ami nem szoptatás: pelenkázás, háztartás, kaja beszerzés (és néha egy sör is lecsúszott, hisz neki ez volt a “szabadsága” :D).
Azt még hozzá kell tennem, hogy amellett, hogy egész nap ültem egy kanapén és szoptattam, felváltva, hol az egyiket, hol a másikat, a császármetszés után alig bírtam megmozdulni, tehát tíz percembe telt egyáltalán felkelni onnan, és húsz méternél többet hetekig nem tudtam megtenni.
Az éjszakák
Úgy oldottuk meg az éjszakákat, hogy felosztottuk, ki kihez kel. Nem egyszerre keltek, és az elején még amúgy sem tudtam volna egyszerre etetni őket, így ez a része jól működött így. A férjem Manuhoz kelt, én meg Bongihoz. Az esetek 99%-ában meg tudtuk állapítani, épp melyik baba sír fel.
A férjem svéd itatópohárból, majd később cumisüvegből táplálta a babát lefejt tejjel. Ha felébredtek, történt egy pelenkázás, etetés, majd sok esetben szükség volt még egy pelenkázásra. Néha újabb etetés következett, mert Bongi nem szerette a pelenkázást és meg kellett nyugtatni cicizéssel. Ezt addig csináltuk, míg sikerült visszaaltatni. Ekkor nem mehettem még aludni, mert mentem fejni. Éjszaka is kellett csinálnom, hogy legyen másnapra. Utána mosogatás, és hetekig annyira fájt a mellem, hogy a legvégén kenegettem erre való kenőccsel. Ezek után odamentem a kis jegyzetfüzetünkhöz, és felírtam, melyik baba mennyit evett és hogy volt-e kaki. Mert ezt is vezettük éjjel-nappal, hogy tudjuk követni, hogy eleget esznek-e és mennyit alszanak. Olyan is volt, hogy megéheztem, hisz nagyon sok energia elment a szoptatással.
Nagyjából másfél órás volt egy ilyen program, és éjszakánként 2-3 alkalommal kellett megcsinálni, majd három és öt óra közötti mennyiséget aludtak. Nekem hat és nyolc óra között volt az alvásmennyiségem, három-négy részletben.
A nappalok
Délelőtt volt egy hosszabb alvásuk (2-3 óra), ez volt a nyugis időszak. Ekkor tudtam elintézni mindent: gyors zuhany, kajálás, admin dolgok intézése. Sokszor ilyenkor jöttek a látogatók is, akik csak annyit láttak, milyen egyszerű az életünk, hisz tök nyugi van és csend.
Az elsó hetekben mindig egymás mellett aludtak a kisbabák, ezzel biztonságban érezték magukat
A délutánok nehezebbek voltak. Nem aludtak el könnyen, nem aludtak sokat, és nagyon nyűgösek voltak, arra vágytak, hogy ölben legyenek. Nem nagyon lehetett letenni őket. Ha ilyenkor jöttek a látogatók, általában kihasználtuk, hogy ők is babázhattak (bár az első hetekben nem engedtük meg senkinek, hogy megfogja őket, így inkább arra használtuk őket, hogy hozzanak egy pohár vízet amíg én szoptatok).
Ezek voltak az átlagos napok, és voltak nyűgösebb időszakok, növekedési ugrások is. Kb két hetesen volt egy nap, amikor Manu 11 órán át szopizott! Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy délután háromkor szopizott egyett, bealudt, ekkor letettem. Egyből felkelt és csak akkor nyugodott meg, ha folytathatta. Ez így ment éjjel kettőig, amikor már többszörösen kimerült voltam és nem bírtam tovább. Akkor fogtam, és odavittem a férjemnek (aki már órák óta szundított), és mondtam, hogy nekem aludnom kell, kezdjen vele valamit. Aztán egy másik napon Bongival is megtörtént ugyanez.
A barátnőm egy mondatban összefoglalta a lényeget: mindent addig fogsz csinálni, amíg bírod. Utána változtatni fogsz.
Sokan, akiknek egy gyereke van, mondják nekem, hogy fogalmuk sincs, hogy bírtam ki ikrekkel, mert nekik az egy baba is egész emberes feladat volt. Megmondom, hogyan: nálunk az történt, hogy az ikrek felosztották egymás között a “munkát”: amikor az egyik nappal volt nyűgös, olyankor a másik éjszakára tartogatta a problémáit. Ha Manu nappal volt nagyon szopis kedvében, akkor éjszaka viszonylag jól aludt. Olyankor Bongi kelt gyakrabban éjszaka. És fordítva. Ez nem hangzik bíztatónak, de ebben az a jó, hogy – persze sosem volt nyugi – de cserébe mindig tudtam foglalkozni azzal a babával, akinek erre nagyon szüksége volt. Szerintem ennél sokkal rosszabb az a verzió, amikor egyszerre van szükségük extra sok figyelemre.
Az, hogy ez szerencse vagy ikres összetartás, mindenki döntse el maga. 🙂
Az első három hét = két emberes feladat
Újszülött ikrek ellátása két emberes feladat
Összességében az első három hét úgy telt, hogy ketten voltunk két babára, és 0-24 két ember teljes figyelmére volt szükség. Folyamatosan dolgoztunk, mindent amit csináltunk, a babákért történt, és magunkra csak a minimális energiát tudtuk fordítani, enni, inni, mosdóba menni és fürdeni. Najó, a maratoni szoptatások alatt tudtam egy kicsit barátokkal csetelni. 🙂
Emellett tele voltam félelmekkel, hogy esznek-e eleget, gyarapodnak-e ahogy kell, elég-e a tejem. A babamérleg sokat segített, folyamatosan mértük őket, de nem voltam teljesen nyugodt akkor sem. Utólag már tudom, hogy ha óránként akarnak szopizni, az nem azért van, mert kevés a tejem, de erről bővebben írtam az előző blogbejegyzésemben, ami az ikrek szoptatásáról szól.
A műtét utáni fájdalmaim is napról napra enyhűltek, a lábam, ami rettenetesen bedagadt a szülés után, napról napra kisebb lett. Tizenegy napos babák mellett szörnyen fáradt voltam, de érezhetően enyhűltek már a fájdalmaim minden téren.
Egyedül az ikrekkel – fogadjunk el minden segítséget!
Letelt a három hét, és azon izgultam, hogyan fogom ellátni a kisbabákat teljesen egyedül? Az egyetlen célom a túlélés volt.
Anyukám járt hozzám segíteni, szinte minden nap pár órát. Kellett is a segítség. Ilyenkor tudtam gyorsan zuhanyozni és enni valamit. Az első hetek nyugis délelőttjei is véget értek, már nem aludtak a babák maguktól három órákat. Ez egy új kihívás volt, és be kellett látnom, hogy a korábban hitt “20 órákat alszanak a kisbabák” című mende-monda egyáltalán nem igaz, szinte el sem lehetett őket altatni. De ez már egy másik téma.
Egy fontos tipp, amit korábban nekem is mondtak, és abszolút egyet értek, hogy minden segítséget el kell fogadni! Nem szabad hezitálni, nem szabad játszani a hőst, meg kell köszönni és el kell fogadni, bármi is legyen az; étel, vigyázás, mosogatás, takarítás, sétáltatás. Tök mindegy, igent kell mondani. A lényeg a túlélés.
Összefoglalva így nézett ki az első hónap ikrekkel; túlélésre játszottam, sokat szoptattam, és minden segítséget elfogadtam.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: